Erre vártunk

Tulajdonképpen erre vártunk az első találkozásunk óta. Nem csak a tavaszra gondolok. Nem csak a politikai tavaszra, persze arra is. Erre vártunk, amikor a Nagy Imre szobornál körbetekintve kicsit csalódottan állapítottuk meg, hogy kevesen voltunk aznap este. És nagyon kevés fiatal. És reménykedtünk, hogy majd egyszer…. amikor kőkemény fagyban a Parlament előtt ácsorogtunk a hóban, vagy amikor a Szépművészeti Múzeum előtt fújt át rajtunk a süvítő hideg szél, hogy majd egyszer sokan leszünk, de nagyon sokan. És nem csak a mi korosztályunk.

Ez a nap ilyen volt. Az Erzsébet híd pesti lehajtójától a Városház utcáig megtöltötte a tömeg a Szabad sajtó út teljes szélességét. Csupa jóarcú, vidám ember, kisgyerekkel, kutyával, fiatalok és kevésbé fiatalok egyaránt. A nap ragyogóan süt, a háttérben a Gellért hegyi Szabadság szoborral. Voltak zenészek, beszédek, jobbak és kevésbé jobbak, de nem üres frázisok, voltak repperek, és igen jó hangulat. De nem volt nemzetieskedő hőzöngés és túlfűtött ellenségkép rajzolás. Viszont volt szellemes politikai fricska.

Azon gondolkodtam: miért volt ez a civilek által szervezett megemlékezés más, mint lett volna egy pártrendezvény? Elsősorban azért, mert az itt megszólalók még nem hitelüket veszetett, az unalomig ismert és lejáratott arcok, hanem olyan igaz személyiségek, akikről és akiktől el lehetett hinni, hogy őszintén gondolják azt a mit mondanak. És a mondandójukkal valóban a megemlékezés résztvevőinek a gondolatait, érzelmeit kifejezve képviselték őket. Ma a politizáló közönség erre van kiéhezve. Hogy elhiggye, elhihesse, hogy aki helyette beszél, attól el is tudja fogadni, hogy azt őszintén mondja. A mostani politikai garnitúrában nincs egy ember sem, akiről ezt el lehetne mondani. El is hangzott: azért vagyunk itt, mert magunkat képviseljük, mivel senki nem képvisel minket. Óriási taps volt a válasz.

Lehet mondani, hogy ez a mai modern képviseleti demokráciában nem működő modell. Lehet, hogy akik itt gyújtó szavú szónokok voltak, azok a mindennapi parlamenti politikában alkalmatlanoknak bizonyulnának. És mégis. Ők meg tudtak mozgatni, és magukkal tudtak ragadni mintegy százezer embert. Tanulhatnának tőlük a pártok!

Miért jött el ennyi ember, amikor a pontos programot senki nem ismerte? Mi volt a hívó szó? Eredetileg a sajtószabadság. De persze volt itt szó minden másról is, nem utolsó sorban a „pártalkotmányról”. Ez azt jelenti, hogy a rendszerváltás óta eltelt 20 évben azért, ha ki nem is alakult egy stabil, a régit elvető, „új kőtáblával” felváltó, jól definiálható értékrend, viszont vannak olyan alapértékek, amelyek megsértésére, csorbítására irányuló kísérletre a társadalomnak egy jelentős része érzékenyen reagál és mozdulni képes és hajlandó. Nem áltatom magam: akármilyen sokan is voltunk, még nem voltunk elegen. De ezt a megmozdulást már nem lehet lekicsinyelni, lefikázni, lesajnálni, nota bene: szó nélkül elmenni mellette. Ez ma még egy békés megmozdulás volt, ahol sokan örültünk egymásnak, hogy együtt vagyunk. De ez a tömeg már harciasabban is fel fog lépni, mert megérezték a résztvevők, hogy nincsenek egyedül, van társ, akibe bele lehet kapaszkodni, ha kell.

Azt is tudom, hogy ez döntően a pesti értelmiség, még ha Debrecenben és Gyulán is voltak, akik együtt mozdultak, és számos külföldi városban szolidáris rendezvényekre is sor került. De valami megmozdult. A kritikus tömeg összejött.