„Ez a csúf német szó azt jelenti, hogy az erős fiú hadizsákmánynak nyilvánítja a golyót, s aki ellenállni merészel, azzal szemben erőszakot fog használni. Az einstand tehát hadüzenet is. Egyszersmind az ostromállapotnak, az erőszaknak, az ököljognak és a kalózuralomnak rövid, de velős kijelentése.”
[Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk, 2011 Móra Könyvkiadó, 12. old.]
Egy évvel ezelőtt, a kétharmados fülkeforradalmat követő napok egyikén barátaimmal sörözgetve fogadást ajánlottam, hogy egy éven belül saját szavazóbázisa fogja elsöpörni Orbánt és kormányát, amit én „ölbe tett kézzel” fogok végignézni. Megfontolásom alapja az Orbán-kormány akkor meghirdetett gazdaságpolitikájának kivitelezhetetlenségébe vetett hitemen alapult. Azon a felismerésen, hogy hatalmas társadalmi ellenállásokba fog ütközni, és szükségszerűen szembe fog kerülni saját szavazóival.
Alig telt el az egy év, a bohócforradalom keretében megmozdult a kétharmados parlamenti többséget biztosító választók egy része, és látványos keretek között – bár természetesen eredménytelenül – „visszamenőleges hatállyal” megvonta a szavazatát a korábban támogatott pártjától. A rendvédelmisek „csak” civil megmozdulás keretében tiltakozhattak megszerzett jogaik einstandolása ellen. És a magyar társadalomra jellemzően, bár a kormány egyéb (őket érintő) megszorító intézkedéseit számosan elítélik, ebben a kérdésben sikerült a „magyar emberek” jelentős részét szembefordítani a jogsérelmet szenvedőkkel. Nem a jogsértést-jogsértőt, az alkalmazott módszert ítélték el sokan, hanem a rendvédelmis követelés jogosságát vitatták, és egyetértettek a „szerzett előnyök” megvonásával.
Azt azért magam sem hittem volna, hogy a sörözős-fogadásos estéhez képest egy éven belül együtt ballagok tüntetőkkel a budai vár felé a pesti Akadémia utcán, miközben mintegy húszezer ember hangját felerősítve visszhangzik a házak között: „Orbán, takarodj!”, „Pintér, takarodj!” Ez – bizonyos értelemben - a legszebb álmaimat is felülmúlta.
* * *
2003 hideg telén a kicsi lányomat terelgettem a Vörösmarty téri, karácsonyi ajándékozásra szánt csecse-becsékkel teli bódék között. Mi tagadás, fázott a fejem, kötött sapkát kerestem, de a bőséges kínálat ellenére sem találtam jó ideig kedvemre valót. Mígnem a Bahia feliratú elárusító hely távol-keleti tárgyakkal zsúfolt asztalán megpillantottam ŐT! Egy négerbarna, rusztikus szövésű sapka volt, melynek fejpántját egyforma, csontfehér tengeri kagylók díszítették. Olyan volt, mint egy korona. Meglátni és megszeretni… Az elárusító lány is győzködött, hogy jól áll, hát nem volt mit tenni.
Annyira hozzám nőtt ez a sapka, hogy nem csak télen, de egész évben, a legnagyobb nyári melegben is viseltem. Egy koronát nem lehet letenni!! Sokan megszólítottak, hol vettem a sapkát. Illúzióromboló volt a válaszom, amikor azt mondta, hogy a pesti flaszteren. Ha kicsit „mesélős” kedvemben voltam, kalandos történetekkel „szórakoztattam” a nagyérdeműt – és magamat. A környezetem is megszokta, hogy mindig a fejemen van, én lettem „a sapkás ember”.
Persze, főleg nagy melegben, többször ki kellett mosni a sapkát, s bár kíméletesen próbáltuk, a több éves használat maradandó nyomokat hagyott rajta, egy-két kagyló leesett róla – új sapka után kellett nézni.
A Bahia boltját véletlenül találtam meg a Baross utcában. Ott leltemmeg a következő darabra. A belül bélelt, kívül fekete klott anyag világos, pasztellszínű fonalakkal volt kihímezve. A tonzúra köre és a fejpánt rész is a mintákba applikált tükrösen csillogó flitterekkel volt kirakva. Ez inkább népiesebb, míg a korábbi néprajzosabb volt. Ez is nagyon „kvalitásos darabnak” tűnt. A boltban nem tudták megmondani a sapka származását, a tulaj nem kötötte az orrukra, honnan szerezte be. Egy alkalommal a Szlovák sörözőben a mosdóból tartottam vissza az asztalunkhoz, amikor egy izgatott fiatalember felugrott az egyik asztaltól, és kérdezte, hogy tudom-e, milyen „fejdíszt” viselek? Bevallottam, hogy fogalmam sincs róla. Ő csillogó szemekkel, lelkesen rázva a kezem világosított fel, hogy ez egy kopt keresztény motívumokkal díszített ruhadarab, és gratulált hozzá.
Ezt is sokan dicsérték, sokan megnéztek, többen megszólítottak, kérdezve: milyen sapka ez? A „bátrabbak” rákérdeztek az én származásomra is – összefüggést keresve a sapka viselete és zsidóságom között. A zsidóságom vállalása nekem soha nem okozott problémát, sőt. És mégis kínos volt a magyarázkodás, hogy a kettő között nincs összefüggés. Mert hitték is meg nem is, hogy ez „csak” egy sapka, és nem akar semmit sem szimbolizálni, nem vallási-kulturális kötődésem okán viselem. Aztán felhagytam ezzel. Tudomásul kellett vennem, hogy ennek a „több mint sapkának” a viselése a zsidóságommal azonosít. Sőt, ettől többet érzékeltem. Bár egyáltalán nem vindikáltam magamnak a jogot, de bizonyos értelemben a zsidóságot, a zsidó kultúrát, a zsidó viselkedését látták bennem, ezt kellett képviselnem – egy nem is „zsidó sapka” viselete révén. Nem ez volt az eredeti szándékom, de már nem volt ellenemre. Bár tudatában voltam, hogy ez milyen felelősséggel is jár.
Soha, semmilyen atrocitás nem ért a sapka miatt. Sőt! Néha az érdemeimnél nagyobb tiszteletet érzékeltem, amit kizárólag a fejdísznek tulajdonítottam. Ilyen formán tehát a sapka egyben védelmet is biztosított – bár nem is tudom, mi ellen?
* * *
Este nyolc után a levegő nem akar lehűlni. A Hunyady János utca kaptatója így alaposan megizzasztja a Sándor Palota felé vonulókat. Akár előre, akár magunk mögé tekintünk, impozáns a hosszú sorban hömpölygő fáklyás felvonulás, néhány képet készítek, a lángnyelvek látványosan jelzik a tömeg méretét, a ment hosszát a sötét háttérrel. A Mátrai Katitól az Alkotmány utcában váltam el, Heltai Zsuzsiéknak a Lánchíd pesti hídfőjénél intettem búcsút, öreg professzorom a Hunyady János utca meredekén adta fel. Egyedül ballagok tovább a tömegben. Itt még zúg a „Százan vagyunk! Százan vagyunk!!” szarkazmusa, de már fogy a levegő, inkább a szabályos levegővétel a fontos.
A nagy kanyar előtt még kiállok a járdára a támfal mellé, hátha érdemes egy képet csinálni a lentről felfelé kapaszkodó imbolygó fáklyafényekről, de úgy tűnik, nem érdemes. És ekkor, a semmiből ott terem mellettem három félmeztelen kopasz, izzadt felsőtestükön csillog az esti fáklyafény. Kopaszak, félrészegek, büdösek.
Az egyik dagadt bizonytalan lábakon áll, szemben velem, a kamerám optikáját próbálja maszatos ujjával fogdosni. Eltolom a kezét:
- Kicsit sokat ittál, öreg.
Erre nekem dől, csuszamlós 100 kilójával a támfalnak nekipréselve, két karját a vállaim fölött a falnak támasztva és a fülembe duruzsolja:
- Mi a faszt fényképezel te itt? Melyik vallást képviseled?
Ekkor értem meg, hogy miről van szó! De még válaszolni sincs idő, amikor a válla fölött átnyúl egy kéz, lekapja a fejemről a sapkámat, és elrohan vele. Ellököm magamtól a dagadtat és pár lépést teszek az einstandoló után, de reménytelen: felpattan a támfalra, már fent is van a kanyaron túl és eltűnik a vonulók között. Hiába kiabálok utána, hogy „Add vissza a sapkámat, te szemét!”, senki el nem kapja, nem segít, nincs semmi reagálás, a rendvédelmisek, tűzoltók, baktatnak tovább, mintha nem is vettek volna észre semmit.
A kanyarban a dagadt és társa utolér. Valamit németül (?) motyog a fülembe és próbál lelökdösni a járdáról, miközben a vállamon lógó fotóstáskámat próbálja megkaparintani. Erőteljes mozdulattal ellököm, miközben hallom a hátam mögül:
- A táskáját, azt hagyjad! – szól rá egy tüntető. Kösz, haver!
A kanyar hirtelen meredeke a kopaszokat is hátrébb marasztalja, miközben hallom, hogy „more”-nak szólítgatják egymást: - Ott megy, more, hallod, ott megy! - A dagadt megint odajön mellém, megint szűk neki az utca, nem bír elférni mellettem:
- Nem félsz, zsidó? A fideszes kurva anyádat!
- Kitől félnék, te szerencsétlen? Ennyi rendőr között?!
A társa elráncigálja mellőlem.
Figyelem magam. Meztelen vagyok én is. Nem csak a sapka hiánya miatt, a lelkem is meztelen. Tényleg nem félek, de baromi düh tombol bennem. Verekedni lenne kedvem, de nincs kivel és nincs miért. Ezekkel a hülye, primitív, félrészeg provokátorokkal? Ugyan már! Ezeket IQ-ból kell elintézni. De akik itt menetelnek mellettem? Azok nem érzékelnek semmit? Robbanni tudnék!
Egy asszony utolér, odajön:
- Próbáljon meg egy rendvédelmis mellé húzódni, mert ezek még bántani fogják!
- Ugyan már, ne vicceljen! – förmedek rá nagyon ingerülten. – Talán a rendvédelmiseknek kellene azok mellé húzódni.
Az asszony fejcsóválva elmarad tőlem.
A Sándor palota előtti Szent György tér déli sarkában van felállítva az alkalmi színpad. Fellíni 8 és fél című filmjének elhíresült zenéje (Nino Rota) szól, először kicsit meglep a választás, a cirkuszi hangulat, de aztán rájövök: hát persze, bohócforradalomban vagyunk!
Az egykori épületek alapjai alkotta mélyedések kikövezett szélére telepednek, akik már felérkeztek. A délre lejtő terület közepén megállok, egy ücsörgő csoporttól kétméternyire, egy kisebb magaslaton, ahol nem tudnak elém állni, tudok fotózni. Azt hittem, a kopaszok már eltűntek, de nem, pár perc múlva a dagadt és társa ott áll, tisztes távolságra tőlem. Pontosabban a gyenge esti szellőben imbolyognak, egymásnak koccantva vállaikat. Aztán összeborulva lapogatják egymás hátát, nedvesen csattognak a tenyerek. Érzékelem, hogy a dagadt támadni akar, de a másik megpróbálja féken tartani.
Közben a főbohócok kihirdetik a szavazás eredményét, és előkerül – nagy füttyögések és fújolások közepette – egy Schmitt-imitátor törpe. Megpróbálok a kopaszokról feltűnés nélkül fényképet csinálni, de megérzik, és hátat fordítanak. Aztán végül mégis odajön a dagadt, kissé dülöngélve megáll velem szemben.
- Valami leesett ide -, mondja, és lehajol, mint aki fel akar venni valamit a földről.
Ismerem ezt a figyelemelterelő trükköt, ezért inkább a társát figyelem, hogy az mikor támad. De nem, a dagadt átkarolja a két lábamat a térdem alatt, és megpróbálja alólam kirántani. Kicsit megbillenek, de reflexszerűen rúgok. A szerencsétlen olyan erőtlen, hogy rögtön felhemperedik, és a murván a gödörperemeken ülők közé gurul. Sikoltozás, kiabálás. Megpróbálok képeket készíteni, de két rendőringet viselő tüntető elém ugrik, a további dulakodást akarják megakadályozni. Egy mögöttem álló férfi odaugrik, felrángatja a magatehetetlen részeget és ellökdösi a társával együtt a környékről, a Várszínház irányába. Aztán odajön, és azt mondja:
- Ne haragudjon! Elnézést kérek az ő és a magam nevében is!
Nem jön ki hang a torkomon.
Lassan vége a rendezvénynek, a Szózattal zárul. Nálam dacosabban senki nem énekelte:
Hazádnak rendületlenül
Légy híve, ó magyar;
Bölcsőd az, s majdan sírod is,
Mely ápol, s eltakar.